8

Elérkezett az idő.

Nehéz volt útra kelnie, de a küldetése nem tűrt halasztást, és Eziónak sürgősen tovább kellett indulnia. Akkóban pihenéssel és lábadozással töltötte az időt, erővel kényszerítve önmagát a türelemre, amíg begyógyul a sebe, mert tudta, hogy nem teljesítheti a feladatát, ha nincs képességei teljében. És bármennyire is katasztrofálisan is végződhetett volna a találkozása Al-Szkarabbal, az esetből megtanulta, hogy ha léteznek őrangyalok, az egyik éppen őrá vigyáz.

A nagy kalóz, akit az Anaan fedélzetén legyőzött, többnek bizonyult egyszerű életmentőnél. Al-Szkarab számos családtagja élt Akkóban, akik unokatestvérük megmentőjét és fegyvertársát üdvözölték Ezióban. Al-Szkarab nem említette meg az Anaanon elszenvedett vereséget, és szavakkal kifejezhetetlen megtorlást helyezett kilátásba Eziónak, ha nem követi a példáját. A lárnakai szökés ezzel szemben eposzi küzdelemmé dagadt.

— Ötvenen voltak — kezdett bele Al-Szkarab a mesébe, és mire tizedszer adta elő a történetét, tízszeresére nőtt az álnok velencei támadók száma, akikkel meg kellett küzdenie. Unokatestvérei lenyűgözve, tátott szájjal és tágra nyílt szemmel hallgatták, és egyszer sem tették szóvá a beleszőtt következetlenségeket. Még jó, hogy tengeri szörnyet nem költött hozzá, gondolta magában Ezio.

Nem voltak légből kapottak ezzel szemben a figyelmeztetések, amelyekkel Al-Szkarab családja látta el Eziót a további útján leselkedő veszélyekről. Igyekeztek rávenni, hogy vigyen magával fegyveres kíséretet, de Ezio rendíthetetlenül elutasította az ajánlatukat. A maga útját kell járnia. Nem tehet ki másokat azoknak a veszedelmeknek, amelyekkel szembe kell néznie.

Nem sokkal azután, hogy Akkóba érkezett, Ezio időt szakított arra, hogy levelet írjon húgának, amit már régen illett volna megtennie. Gondosan válogatta meg a szavait, abban a tudatban, hogy talán ez lesz az utolsó alkalom, hogy üzenjen neki.

Akkó,

MDX november XX.

Drága húgom, Claudia!

Már egy hete vagyok Akkóban, biztonságban és jó hangulatban, ám felkészülve a legrosszabbra. A férfiak és asszonyok, akik itt megvendégeltek és befogadtak, szintén arra figyelmeztettek, hogy a Maszjaf felé vezető úton nem helybéli zsoldosok és banditák garázdálkodnak. Félek még csak bele is gondolni, hogy ez mit jelent.

Amikor tíz hónappal ezelőtt elindultam Rómából, egyetlen cél vezérelt: felfedezni azt, amit apánknak nem sikerült. Abban a levélben, amelyről értesültél, és amelyet még a születésem előtt írt, egyetlenegyszer említi meg az Altaïr egykori vára alatt elrejtett könyvtárat, a felbecsülhetetlen értékű bölcsességek szentélyét.

De vajon mit találok ott, ha megérkezem? Ki fogad majd ott? Buzgó templomosok csapata, amitől a leginkább tartok? Vagy csak a hideg és magányos szél fütyülése? Maszjaf már háromszáz éve nem szolgál az orgyilkosok lakhelyéül. Emlékszik még ránk? Szívesen lát még minket?

Ó, hogy mennyire kimerültem ebben a harcban, Claudia...

Nem azért, mert elfáradtam volna, hanem mert a harcunk egyetlen irányba látszik tartani — a káosz felé. Több kérdés forog a fejemben, mint ahány válasszal rendelkezem. Ezért jöttem el ilyen messzire: hogy megleljem a világosságot. Hogy rátaláljak a Nagy Mentor által hátrahagyott bölcsességre, amelynek a segítségével talán jobban megértem harcunk célját és benne a saját szerepemet.

Ha bármi történne velem, drága Claudia... Ha cserbenhagynának a képességeim, vagy ha a nagyravágyásom tévútra vehetne, ne keresd a bosszút vagy a megtorlást, csak harcolj tovább az igazság felfedéséért, amely mindenki javára válhat. Az én történetem csak egy a több ezerből, és fájdalmas lesz a világnak, ha túl korán ér véget.

Bátyád,

Ezio Auditore da Firenze

Az új vállalkozásaira készülő Al-Szkarabnak gondja volt arra is, hogy Ezióval a legjobb orvosok, a legjobb szabók, a legjobb szakácsok és a legjobb asszonyok foglalkozzanak, akiket csak fel lehetett lelni Akkóban. A pengéit kifenték és kiélezték, a teljes felszerelését megtisztították, megjavították, amit kellett, kicseréltek, és alaposan átvizsgáltak.

Ahogy közeledett Ezio számára az indulás napja, Al-Szkarab két pompás lóval ajándékozta meg.

— A nagybátyámtól kaptam, ő maga tenyésztette őket. De az én szakmámban nem sok hasznukat veszem. Keménykötésű kis arab telivérek voltak, puha bőr lószerszámmal és egy remek, jól felszerelt nyereggel. Ezio továbbra is elutasította a kíséretet, de az utánpótlást elfogadta az útra, amely immár a szárazföldön vezetett, a keresztes lovagok egykori Jeruzsálemi Királyságának területén keresztül.

És immár eljött a búcsú perce. A hosszú út utolsó szakasza, amelyről Ezio nem tudhatta, hogy sikerül-e egyáltalán teljesítenie. De neki nem számított semmi más, csak az út. Végig kellett járnia. Minden öreg embernek felfedezőnek kellene lennie. Az út végén a tudás várta.

— Kísérjen az utadon az istened, Ezio.

— Barak Allah fík, barátom — fogta meg válaszként Ezio a nagydarab kalóz kezét.

— Még találkozunk.

— Úgy lesz.

Szívük mélyen mindketten kétkedtek abban, hogy igazat mondanak-e, de a szavak megnyugtatóan hatottak. Nem számított. Egymás szemébe nézve tudták, hogy különböző módon ugyan, de egyazon testvériséghez tartoznak.

Ezio felszállt a nagyobbik lóra, a pejre, és megfordult vele.

Hátra sem nézett, úgy indult el a városból kifelé, északnak.